Pokoli dübörgésre ébredtem 1945. május 9.-én hajnali öt órakor. Félálomban arra gondoltam, hogy megjöttek az angolok, biztosan az autók zörögnek.
Felettébb nagy vala ám a meglepetésem, amikor szemeimet kinyitván a mellettünk lévő műúton rengeteg T-34-est láttam előrehaladni libasorban. Ugyanakkor közöttük teherautó teherautó hátán, megtömve orosz katonákkal.
Annyi időm sem volt, hogy felocsúdjak a meglepetésből, amikor a derék fickók a nyakunkon csücsültek már és különféle hangokat hallatva próbálták a társaságot összeterelni.
Határozottan kellemetlenül érintett ez az egész szituáció, szerettem volna a világ másik oldalán lenni.
 
Nagy iramban kezdték a bandát összeterelni és rövid idő után, miután az összes pisztolyok, derékszíjak, tölténytáskák (puskák már nem voltak) majd lassacskán a csizmák, köpenyek, zubbonyok, esetleg nadrágok gazdát cseréltek – esetleg jóvátételi áru tárgyát képezték – sorakoztunk és fedezet mellett elindultunk.
 
Útközben alkalmam volt látni a felszabadító hadsereget amint Graz városa felé nyomuldozott nagy vígan, és általában meglehetősen illuminált állapotban.
Egy üzemben tereltek össze bennünket, amelyik már félig ki volt fosztva, de még maradt benne sok érdekes dolog. Én többek között egy kis orvosi felszerelést vettem magamhoz, injekciós tűt, ampullákat, vattát, jódot, gyógyszereket. Találtam egy csomó levelezőlapot, azokat is elraktam.

Nemsokára elindultunk a városon keresztül. Meglehetősen siralmas látványt nyújtottak az elfogott németek, akik sietve letépték gallérjukról az SS jelvényt. (Meg kell jegyeznem, hogy már fegyverszünet volt!) Nem kevésbé siralmas volt a nők képe, akik úgy látszik közelebbi érintkezésbe kerülhettek a férfinem legdíszesebb tagjaival. Éppenséggel nem volt felemelő az a hulla sem, amelyikbe a város végén belebotlottunk, szegényre véres köpeny volt dobva, az egyik keze segélykérően kinyúlt alóla. Vegyes érzelmekkel haladtam tova. Az egyik derék orosz órámat óhajtotta ajándékképpen, de többszöri officer emlegetésemre eloldalgott.

Fantasztikus végleteket láttam. Volt olyan orosz, aki a szó legszorosabb értelmében dédelgetett bennünket, arcáról sugárzott a szeretet. Volt viszont olyan is, aki alig várta, hogy valamelyik fogolyba belerúghasson.
Azt hiszem, nem dicsekedhetek el azzal, hogy túlságosan bátran viselkedtem. Határozottan be voltam gyulladva és főként kellemetlenül érintett a géppisztolyosok serege mellettünk.
Érdekes azonban, hogy olyan esetekben, amikor egy orosz bántani akart egy foglyot, vagy valamijét – ruhadarabját vagy más tárgyát - el akarta venni, utasítás szerint tisztért kellett kiabálni. A hamar odaérkező officer aztán úgy elzavarta a tagot, mintha ott sem lett volna.
Igazságtalan lennék, ha nem jegyezném meg, hogy nagyon sok lovagias orosz katonával, ill. tiszttel találkoztam.
Útirányunk: Feldbach, Fürstenfeld, GrossPetersdorf volt.
 
Utunkban a legfantasztikusabb és legcsúnyább dolgokat láttuk. Elképzelhető, hogy az a terület, amelyen keresztül mentünk, tegnap még harctér volt. Még senkinek nem volt ideje eltakarítani a hullákat és roncsokat. Márpedig ezen a vidéken meglehetősen heves harcok folytak.
Rettenetes szenvedést okozott nekem a hullaszag. Amerre jártunk, már kilométerekkel előre meg lehetett érezni a dögletes bűzt. Sajnos sokszor órákig haladtunk ilyen levegőben. Egyes helyeken halomban feküdtek az út mentén, vagy valamivel távolabb az erdőkben. Meglehetősen elhagyatott volt a vidék, az emberek úgy látszik eltűntek és nem is akartak előjönni. Förtelmes látványt nyújtottak a legyekkel belepett dögök és hullák, nem is beszélve arról, hogy a fene majd megevett, hogy valamilyen fertőzést ne kapjak.
Az út egyes részein irtózatos tömeg pisztoly, géppisztoly, puska és gépágyútöltény hevert. Néha a szó legszorosabb értelmében bokáig jártunk a munícióban. Ekkor meg azért evett a penész, hogy mikor robban már fel alattunk valami. Nagyon pocsékul éreztem magam.

Az oroszok váltig hangoztatták, hogy csak azért megyünk így együtt, hogy Magyarországra vigyenek bennünket, ott dokumentet adjanak és hazaengedjenek.
Milyen jók is ezek az oroszok! És még ezekre akart valaki is egy szót szólni!
Szörnyű jelenetünk volt az egyik völgyben. Oszlopunkba belerohant egy fékhibás orosz teherautó. Három gépkocsit felborított és vagy tizenöt embert elgázolt ez a halálautó. Mire odaérkeztünk már meghalt vagy haldoklott egy csomó ember.
Milyen nagyszerű ötlet volt tőlem elhozni az orvosi felszerelést!
Előkotortam egy csomó sebkötöző csomagot és az egész felszerelést a hamarosan odaérkező orvosféle kezébe nyomtam. Egy-két nő is előkerült, akik férjeikkel együtt menekültek. Csodálatos hősiességgel viselkedtek, nagyon imponáló volt. Ápolónők lehettek.
Sajnos, sokat nem lehetett segíteni. Kezembe fogtam az egyik injekciós tűt és életemben először – és valószínűleg utoljára – az egyik haldokló karjába nyomtam egy adag morfiumot. Azt hiszem telibe találtam az eret, mert azonnal megnyugodott, aztán 10-15 perccel később a kezeim között meghalt.
Hatalmas tömeg autó és más motorizált hadianyag mellett haladtunk el. Egy csomó német rádiós kocsit sikerült kibeleznem. Ampermérőket, voltmérőket, wattmérőket, reosztátokat és kapcsolókat szereltem ki és gyűjtöttem a hátizsákomba. Milyen jók lesznek ezek otthon a vonathoz, hiszen hamarosan úgyis otthon leszek!
Elég jól éltünk, mert a német konzervekből volt bőven még és útközben mindenki úgy lopott, ahogy csak lehetett. Általában az volt a helyzet, hogy naponta kivétel nélkül mindenki összelopta magának a napi kenyér és disznóhús adagot.

Ilyen körülmények között értünk a magyar határra és hamarosan keresztülmentünk Szombathelyen.
Valami csodálatos baromság következtében nem léptem ki a sorból, hanem mentem tovább a dokument és a mielőbbi hazatérés reményében, jóllehet minden további nélkül ki lehetett volna lépni. Szegény szombathelyiek sírva mondták, hogy kivisznek bennünket Oroszországba, de ki gondolta volna, hogy ez nem csak afféle asszonybeszéd?
Összetalálkoztam Jurányi Robi papájával, még a MÁV igazolványomat is átadtam neki érvényesíteni.
Így jutottunk el Kisunyomba, majd Sorokpolányba, ahol egyszerre fontos lett a katonai rend, az ötös sor, megkétszereződött az őrség. Szemben asszonyok jöttek, akik elmondták, hogy az oroszok elveszik az órákat. Erre fel egy nőnek a kezébe nyomtam vadonatúj Breitling vízipólós stopperes órámat egy névjeggyel, hogy őrizze meg arra a pár napra, amíg ki nem jövök a táborból.
Így értünk be a szögesdrót mögé. Pocsék érzés volt! Akkor már kezdett derengeni bennem, hogy mégsem azért hoztak ide bennünket, hogy hazaengedjenek!
A táborban lassan tetvesedtünk. Összetalálkoztam Szalontay Gyurival, aki olajban sült kenyérrel vendégelt meg.
Az idő gyorsan telt, a szabadulás órája és a dokument csak nem akart előjönni.
Aztán egy szép napon sorakoztatták a bandát, irány az állomás és megkezdődött a nagy kálvária. Szögesdrótokkal lezárt vagonokba csuktak bennünket és elindult a gyászmenetünk.

Útirány: Zalaszentiván, Nagykanizsa, Kaposvár, Baja.
Ez idő alatt reménykedtünk, hogy Budapest felé megyünk. Szabadka, Temesvár (mi barmok még azt hittük, hogy majd Temesvárról visznek Pestre!), Turnu Severin, Crajova, Pitesti, Bukarest, Ploiesti, Foksány.
Az út alatt teljesen elvesztettem az étvágyamat. Abszolút letargiába estem. Azt hiszem, életemben nem voltam annyira elkeseredve, mint akkor.
Sajnos az utat nem tudtam élvezni, bármennyire is szerettem volna. Amíg szerb területen haladtunk át, a szerb gyerekek kővel dobálták a vagonjainkat és fertelmesen káromkodva szidták a magyarokat.
A Lugos-Karánsebes féle völgyben arra gondoltam, hogy Mami valamikor errefelé lakott. Lám, milyen csodálatos, hogy most a fia is eljutott erre a tájra. (Úristen! Micsoda állat voltam!)

Így jutottunk el Foksány vagy románosan Focsani városába. Itt kivagoníroztunk és egy irtózatos nagy táborba kerültünk. Abban az időben mintegy 15 ezer ember volt összezsúfolva. Mi egy beton garázsba kerültünk, háromemeletes priccsek, németek, magyarok. Víz nincs, vérhas van.
Foksányba kb. június elején érhettünk. Életünk a kenyéren és cukron való marakodáson kívül szénőrléssel (hasmenés ellen jó!), vízhordással (ha egyáltalán volt ilyen) továbbá „previerka”–val (népszámlálás) telt el. Reggelenként egy három tagból álló macskazenekar zajára az egész tábort kizavarták egy térre, ahol délig majd megőrült mindenki a napon. Ez volt a számlálás, ahonnan senki nem maradhatott el, ha csak meg nem halt.
A koszt zsizsikes borsó volt, melytől ki hasmenést, ki vérhast kapott. Lassan rájöttünk arra, hogy a tábor közepén egy pékség is van. A pék viszont hatalmas nagyúr, mert kenyere van és az most minden! Szóval ezektől a császároktól olcsón lehet kenyeret venni. Például egy zsebóráért már adnak egy kilót is. Ha az ember egy kicsit szorítja őket, két kiflit is adnak. Így aztán mindenki megvált mindenétől, ami egyáltalán volt még.

Érdekes volt, a másik hatalmas táborban összeállt egy jazz zenekar. Nagyszerű magyar fiúk voltak, kb. 28 tagból álló társaság, mind kitűnő zenész. Egy Brassóból szalajtott tanár volt a karmester. Ezektől hallottam egy hangversenyt, kb. 5-6 számot, többek között az Intermezzo-t és a Tiger Rag-et játszották. Valami nagyszerű volt!
Időnként egy-egy lelkes u.n. aktíva beszédet intézett a néphez és azzal fejezte be: - Most, mikor hamarosan elérkezik a hazamenetel ideje… stb. Erre üvöltő éljenzés és mindenkinek felcsillant a szeme. Kezdtem a dolgot megszokni. Beszegődtem kenyérrakónak a pékségbe és kenyérhéjakat loptam, aminek persze nagy haszna volt. Délutánonként kis füzetembe vonatokat rajzolgattam.
Így érkezett el aztán július vége, amikor egy kegyetlen sorakozó alkalmával (ezeknél vitték ki a népet) engem is besoroztak a menetbe. Bevagoníroztak Oroszország felé.
Még az állomás felé vonuláskor egy őr el akart szedni valamit az egyik fogolytól, mire egy orosz őrnagy elvette a géppisztolyát és két szuronyos katonával elvitette. Ez imponált nekem.
 
A vagonban kilencvenen voltunk. Négytengelyes pulmann teherkocsi volt (amerikai), két emeletre osztva. Aránylag elég kényelmes volt.
Irtózatos hőségben indultunk el, folyt rólunk a víz.
Ki tudja hová? Megindultunk a nagy messzeségbe.
 
Meg kell jegyeznem, hogy a foksányi táborban tulajdonképpen a szlovákok voltak az urak. Az oroszok nagyon ritkán látogatták a foglyokat, a parancsnokságot átadták az ú.n. „davajlegényeknek”. Ez a társaság volt a legundorítóbb fajtája valamennyi embernek, akikkel valaha is összetalálkoztam. Igyekeztek a foglyokkal állat módjára bánni, s nem egy társunk köszönhette nekik végkimerülését és halálát. Kísérőink az úton viszont csak oroszok voltak, ezt nagy megkönnyebbüléssel vettük tudomásul.

Útvonalunk: Jassi, Mogiljev, Vinnyica, Kijev, Kurszk, Orel, Tula, Moszkva, Vlagyimir, Vjazniki.
Az útról sokat nem lehet mesélni, jobb volt, mint Szombathelytől Foksányig. Valahogy beletörődtünk a sorsunkba, és főként egy nagy adag kíváncsiság volt valamennyiünkben, hogy hogyan nézhet ki ez az elzárt ország belülről.
Igyekeztünk magunknak bemagyarázni, hogy nem is lesz olyan rossz, nem is fog olyan soká tartani, milyen érdekes a vidék, stb.
Kijevben láttam egy hálókocsikból álló gyorsvonatot, ami mindjárt kellemesen érintett. Egy-két érdekes állomást is érintettünk, társaim közül többen ráismertek, mert korábban a háború alatt a fronttal jártak itt.
Moszkvából sajnos keveset láttunk. Óriási barátságtalan bérházak és még borzalmasabb óriási kiterjedésű gyárak. Roppant nyomasztóak, piszkosak és irtózatosan nagyok.
Vjaznikiban szálltunk le a vonatról, ahol egy nagyon szimpatikus városkát találtunk. Csupa egy emeletes faház. Bútor kevés és pocsék, de virág mindenhol. Fikusz, filodendron. Sok ablakon be sem lehet látni a rengeteg növénytől. Ez roppantul tetszett nekem.

Az éjszakát a Vjazna folyó pari homokjába fúrva töltöttük, nagyon hideg volt a hajnal. Másnap uszály vitt tovább bennünket, arról egy rém jópofa keskenyvágányú erdei vasútra szálltunk. Sajnos a mozdony hamarosan felfordult és nem tudtuk visszatenni a vágányra, így gyalogolnunk kellett. Így értünk első oroszországi táborunkba.
Óriási erdőben volt Talicin. Rengeteg fabarakk, egyesek emeletesek. Mint később kiderült, ez a foglyok politikai iskolája. Az épületek tele vannak poloskával. Rövid zabrálás következett, melyben mindenkit megfosztottak a még meglevő értéktárgyaitól, aztán bevonultunk új helyünkre.
Itt egy sorakozó alkalmával egy őrnagy megkérdezte, hogy ki az aki nem akar dolgozni. Persze nem felelt senki. Másnap így mindenki dolgozni ment.
A munka erdőirtás volt. Először volt alkalmam közelebbről megismerni a híres vagy inkább hírhedt orosz erdőt. Hatalmas fák, vizenyős talaj, határozottan őserdő jellegű, de sehol egy állat, sehol egy madár. Borzalmas hatással van az emberre ez a szörnyű kihaltság.
Munkánk roppant nehéz volt. Térdig érő ingoványból kellett a fákat tövestől kiszedni. A norma teljesítése előtt már mindenki hullafáradt volt.

Szerencsénkre szeptember elején egy dorongút építésére vezényeltek bennünket, ahol összesen csak 32-en voltuk egy őrmesterrel és egyetlen őrrel. Nagyon jól éreztük magunkat, mert egy csűrben laktunk, ahol nem volt poloska. Gombát és szedret szedtünk, amikkel többször majdnem jóllaktunk.
A munka összehasonlíthatatlanul könnyebb volt, mint az erdőirtás, de sajnos közeledett a tél és visszavezényeltek bennünket a táborba.
Az új munka vesszőkosár készítés volt, amit nagyon élveztem. Elhatároztam, hogy otthon édesanyámnak egy csomó új kosarat fogok fonni, nem kell majd vásárolni.
Sajnos a poloskák pokolian nyúztak. Úgynevezett aktívák jártak folyton közöttünk és előadásokat tartottak a szovjet életformáról és eredményeiről.
Októberben parancs jött és elhelyeztek bennünket egy borzalmas helyre. Kisvasúton elindultunk a 6.sz. tábor felé.
 
Hírhedt hely volt. Úgynevezett turfatábor, ahol vizenyős helyeken turfát (tőzeget) termeltek. Első munkánk is ez volt. Térdig érő vagy bokáig süppedő ingoványban turfahegyeket raktunk, amivel tároltuk és szárítottuk egyszerre.
Csakhamar bekövetkezett az esőzés. Munkánk ekkor már lassan csatornaásás lett. A turfatelepeket ugyanis úgy csinálták, hogy a mocsaras erdőket kiirtották, lecsapolták és a magas – sokszor 40m-ig terjedő mélységű – növényi maradékot  felkaparták, összesajtolták és kiszárították. Ehhez ástuk mi az árkokat.

Baromi munka volt. Összesen talán hetven magyar és kb. 200 német volt ott, szerencsére magyar parancsnokkal. Én „planton” lettem, ami afféle takarító féle volt. Nem kellett munkára vonulnom, a szobát kellett rendbetartani. Ezzel foglalkoztam a legközelebbi áthelyezésig, amikor valamennyiünket átvezényeltek egy új táborba.
Feladatunk hatalmas erdőségek közepén nyiladékot vágni és aztán megfelelő méretű csatornát ásni. Közben beköszöntött a tél. Hatalmas hóesések és hófúvások voltak. Pufajkákat osztottak, abban jártunk dolgozni.
A fehérlő erdők közepén korán reggeltől késő estig tartott a fárasztó munka. Igen hamar belefáradtam, pedig még tartott a régi kondícióm. Este hullafáradtan bevánszorogtunk a táborba, megittuk nyomorúságos forróvizeinket (leves), bementünk a barakkokba és nekiálltunk tetveinket és poloskáinkat öldösni. A cincér bogárkák is igen elterjedtek voltak ezen a vidéken, de lassan már azzal sem törődtünk, hogy mi van rajtunk és mikor rühesedünk meg.
Karácsony táján visszavezényeltek bennünket a talicini táborba, ahol szánokat húztunk a havon. „Produktot” szállítottunk, falvak, városok számára csomagolt élelmiszert.

1946 január végén kisvasúttal Balachnára vittek bennünket.
Már a megérkezésnél feltűnt, hogy minden (régi) fogoly tiszta fekete a kosztól. Később rájöttem, hogy a szén hatása ez a feketeség.
Balachnán egy nagy villamos erőmű működött, ahová egy óriási rakodó pályaudvarról hozták a szenet és turfát. Feladatunk ezeknek a rakományoknak a kirakodása volt.
Pokoli munkia volt. Télen a mínusz 40, 50 fokos hidegben a nedves szén belefagyott a vagonokba és onnan szó legszorosabb értelmében újra ki kellett bányászni. Fáztunk, fáradtak voltunk, stb. stb.
Éjjeli műszakok voltak, azokban éjféltől reggel nyolcig kellett dolgozni. A „kránok” (daruk) fülsiketítő nyikorgással markolták fel a szenet és rakták csillékbe, melyeket felvontattak a gyár tetejére és hatalmas kazánokba eresztették tartalmukat. Ezek az óriási markoló gépek, mint polipok vagy pókok markolásztak az éjszakában reflektorfény mellett. Félelmetes látvány volt.

Tavasz felé rájöttek, hogy tudok zenélni és a tábor harmonikáján nagyszerű dolgokat produkálok. Ez aztán kellő protekciót szerzett. Ennek következtében tavasz felé, amikor kezdett az idő enyhülni a gyár speciális brigádjába osztottak az egyik műhelybe. Végre alkalmam volt közelebbről megtekinteni a várost is. A település a Volga partján húzódott, maga az üzem egy holtág mellett feküdt. A vízen túl egy hagymakupolás templom volt. Kezdtem az oroszokkal beszélni és a nyelvet tanulni. Később a lakatosokhoz helyeztek, ahol sokféle munkát végeztem. Ezt sokkal jobban bírtam, mint az eddigieket.
Egy fa kirakodáson is részt vettem a Volga partján. A Volga valójában valóban csodálatos folyó. Hatalmas uszályokban érkezett a fa, ebből kiraktuk és kocsikba raktuk, vagy fordítva, vagonokból rakodtunk ki.
Fürödni (10 naponként) a városba jártunk. Az épületek négyemeletes bérházak, WC nélkül. A házakkal szemben voltak az illemhelyek, amelyeket idővel eltemetett a massza. Ilyenkor kicsit odébb új klozetet építettek…
A balchnai állomáson rengeteg vasúti kocsival találkoztam. Amerikai pullmanok, kanadai plattformok, német kocsik, magyar, belga vagonok, váltakoztak egymással. Különösen érdekes volt a salander és a gerenka. (Gondola kocsi és ércszállító) 
Sokszor előfordult, hogy nem jött ki a szén, egyszerűen szétvertük a kocsik oldalát és így eresztettük le a rakományt. Így teltek a balachnai napok. Egyszer még a holtágban is fürödtem, és ekkor alkalmam volt – ki tudja mióta – úszni.
Nyár közepe táján tizenkettőnket feltettek egy vonatra.
Ez volt a legérdekesebb utazásom. Egészen családiasan ment. Gorkij (a volt Nyizsnij Novgorod) volt a cél. Jól megnéztem magamnak a várost. Érdekes egyemeletes faházak, egy-két tégla középület. Gyönyörű hagymakupolás templomok, legnagyobbrészt raktárnak használva. Négytengelyes villamosok és ócska batárok váltakoztak egymással.

A gorkiji táborban ismét nagy sikerem volt a harmonikázásnak köszönhetően. Egészen csodálatos volt, hogy a foglyok itt úgyszólván szabadok voltak. Kimenőket kaptak, szeretőik voltak, jó ruháik és sokkal nagyobb keresetük, mint a helyi polgároknak. Szívesen maradtam volna itt, de pár nap után tovább mentünk.
Gorkijból a moszkvai vonalon Descino faluig mentünk személykocsikban. Nagyon barátságos volt minden, sütött a nap és mindenki mosolygott.
Még kellemesebb meglepetés volt a descinoi tábor, ahol nem volt egy poloska sem és magyar tisztek fogadtak bennünket. Vadonatúj, hófehér matracokon aludtunk, ágyakban.
Munkánk egyelőre a gorkiji Molotov Autógyár utcáinak söprése és vasak rakodása volt. Nagyon érdekes volt a gyár, mondhatni nagyon meglepett. Óriási csarnokok, rengeteg autó. Állítólag 50 ezer ember dolgozik benne.

A gyár kapujától autóval mentünk be és azzal is közlekedtünk. A városba vonaton mentünk, négytengelyes kocsikban. Szóval ezt nagyon élveztem.
Hamarosan esztergályossá avanzsáltam. Hátsó keréktárcsákat készítettem az új teherautókra. Ahhoz képest, hogy korábban nem is láttam esztergagépet közelről, nagyszerűen ent. Már a harmadik napomon 125%-ot értem el.
Remekül ment minden, de jött egy rendelet: a magyar tiszteknek a továbbiakban már nem kell dolgozniuk. Erre ki is jelentettük, hogy nem fogunk többet dolgozni. Újra vonatra raktak bennünket.
Meg kell említenem, hogy a gyárban alkalmam volt megbizonyosodni az orosz nép jó szívéről. U.i. utcasöprés közben találkoztam egy anyókával aki uborkát vitt magával, és megkínált belőle. Óriási szó ez annál a szegény népnél, ahol az uborka ananásznak számit! Más alkalommal egy 14-15 éves fiú nyomott a kezembe egy fél kiló kenyeret. Majd elsírtam magam a meghatottságtól.

Szóval, megint vonat Gorkijba. Egy éjszaka abban a nagyszerű táborban, majd másnap átmentünk az Oka folyón egy gyönyörű hídon. Az Oka itt ömlik a Volgába. Hatalmas, szép hajókat láttam.
Gyalog mentünk a „Kazáni pályaudvarig”, ahol vonatra ültünk és vadregényesen szép erdők és tájak között értünk arra az állomásra, ahonnan aztán gyalog az Orannki-Monasztirka táborba értünk, fogolyságom utolsó állomására.
Roppant barátságos falucska, közepén egy nagyon régi kolostorral. Ez volt a fogolytábor.
Azonnal kiderült, hogy ez egy tiszti tábor, ahol nem kell dolgozni.
Miután a „karantén” idejét letöltöttük, sok régi ismerőssel keveredtünk össze. Tényleg nem kellett dolgozni, ezért összeszedtem az ismeretségeimet és különféle előadásokat tartattam magamnak. Zenekart is alakítottunk. Ez 20 tagúvá növekedett, ahol én a harmonikás tisztjét töltöttem be. Óriási megbecsülésnek örvendhettem.
Ebben a táborban rengeteget tanultam, minden téren.
Időnként kijártunk krumplit szedni, de ez is önkéntes volt.

Itt olvastam el Pappini „Krisztus történetét”, aztán a „Mózes Egyiptomban” című hatalmas könyvet, Puskinnak a „Százados leányát” németül. Belekezdtem az angol nyelv tanulásába nagyszerű nyelvkönyvek és egy öreg barátom segítségével. Nagyszerűen haladtam előre. Egy idős orvostól biológiai és orvosi leckéket vettem. Tanultam matematikát és fizikát is.  Kezembe került a Technikai Lexikon, amiből rengeteg értékes dolgot olvastam. Rájöttem a tanulás ízére és boldog voltam.
Egy vasúti tárgyú értekezést írtam, amit egy mérnök barátommal ellenőriztettem. Miután rengeteg intelligens és művelt ember volt a táborban, értékes barátokat szereztem. Összeismerkedtem Heigl ezredessel, Rommel parancsőrtisztjével, akitől németül és franciául tanultam, valamint érdekes irodalmi felvilágosításokat kaptam.
Nagyon sokat zenéltem. Új szerzeményeim születtek és kezdtem belejönni a kottaolvasásba.
Ismét eljött a tél, kénytelenek voltunk a fűtéshez szükséges fát kitermelni. Ez a munka már sokkal könnyebb volt és szívesebben is végeztük. A vidék csodálatosan szép volt.

1947 szilveszterén óriási kabarét rendeztünk, egy szabályos revüt. Azt hiszem, az oroszok sem azelőtt, sem azóta nem láttak hasonlót. Egy világ körüli utazásról szólt, zenéjét, szövegét mi írtuk, díszleteit, jelmezeit magunk készítettük. A siker egyenesen lehengerlő volt.
Bármennyire is jól éreztük magunkat, csak haza szerettünk volna menni. Nyár végére a posta összeköttetés is megszületett, egymás után írtam és kaptam a leveleket.

Augusztusban végre ellenőrzés következett, mindenkit meztelenre vetkőztettek és alaposan megvizsgáltak. (Sokszor nők csinálták.) Sorakozó és irány az állomás!
Nem akartuk elhinni, hogy mehetünk, annyiszor becsaptak már bennünket.
Nem csaptak be.
Gorkijba utaztunk, majd Branszk, Kijev, Vinnyica, Csernovic, Kolomea, Máramarossziget következett.
Máramarosszigeten feljavító tábor volt. Tömték belénk a tojáslevest és másféle jókat, hogy a végén már nem is tudtunk enni. Lapokat írattak velünk haza, hogy érkezünk. Nagyon türelmetlenek voltunk, de csak egy hét után indulhattunk tovább.

A vagonokon Sztálin és Rákosi képei voltak felragasztva, virágok mindenhol. Nagyszerű érzés volt!
Amikor Csapnál átléptük a magyar határt, mintha előre megbeszéltük volna, mindenki felállt a vagonban és könnyes szemmel kezdte énekelni a Himnuszt.
Debrecenbe érkeztünk. Itt betereltek egy laktanyába, ahol felvették az adatainkat és mindenki kapott 20 forintot, majd elengedtek bennünket. Az állomásra majdnem futva mentünk, persze mindenki külön, mert még attól is undorodtunk, hogy sorban menjünk.

Őrült izgalommal ültem a vonaton és számoltam a perceket, mennyi idő van még Pestig.
Amikor befutott a vonat, akkor láttam csak, milyen sokan jöttünk és milyen tömeg ember – főleg asszony és gyerek – várja az érkezőket. Szomorú látványt nyújthattunk, mert végeredményben roppant toprongyosak voltunk. Kicsit szégyelltem magamat, ahogy lassan sodort az ár a várakozó tekintetek pergőtüzében, amikor egyszer csak megpillantottam édesanyámat és öcsémet az embertömeg között.

- Hát igen, Édesanyám, valóban hosszú és meredek volt az út és sötét tájakon vezetett keresztül, de dalt fakasztott ajkunkon és lámpást adott kezünkbe az Úr!