Sujánszky úr erről még a megszüntetett "Aranyfüst" c. műsorban is nyilatkozott. (az Aranyfüst c. színvonalas nemzeti, történelmi visszatekintő, érdekes műsort a 2002-es kormányváltás után az eredetileg 50 percről 30 percre csonkították, majd az egész ország területén fogható M1-ről, az M2-re tették át, amit kb. csak 2,5 millióan foghatnak. Kb. egy éve pedig megszüntették.)

http://www.haboruskeresoszolgalat.hu/#id=7&t=18&page=1

Visszaemlékezés Novák András festőművésztől:
Apám a háború előtt postai alkalmazott volt, a józsefvárosi postahivatal távbeszélő központjában dolgozott, majd távbeszélő ellenőrré nevezték ki. 1943 végén nem volt hajlandó végrehajtani valamilyen utasítást, ami miatt összetűzésbe került a főnökeivel, ezért otthagyta ezt a biztos megélhetést jelentő állást. Közben megkezdődött a háború, oldalkocsis motorjaikkal megjelentek a németek. Rákoscsaba legmagasabb része a Kucorgó nevezetű hely volt, aminek a tengerszint feletti magassága megegyezik a János-hegyével. A háború idején, majd később 1956-ban a Kucorgón állították fel a németek, majd az oroszok a nehéztüzérségi fegyverzetüket. Olyan hangosak voltak ezek az ágyúk, hogy majd’ megsüketültünk tőlük. A háború alatt nagyon féltünk. 1944 novemberében egy napon apámék levágták az összes baromfit, becsomagolták, felpakoltunk egy szekérre, és Budára mentünk. A Hárshegyi úton, a Lipótmezőn nagyanyám testvére volt a portás, ő javasolta, hogy oda menjünk, mert ott bombabiztos bunkerek vannak. Beköltöztünk a lakásába, és a légiriadókat a pincerendszerben vészeltük át. Félelmetes volt! Egy vasrács választotta el a pince másik részét, ahol az őrülteket helyezték el. Amikor a közelben becsapódott egy bomba, és a villany kialudt, az elmebetegek iszonyúan üvölteni kezdtek. Ezt hallgattuk a gyertyafényben. Egyre absztraktabbá és abszurdabbá vált az életünk. Korábban Rákoscsabán egészen mások voltak a légiriadók: a szomszéd telken észak-déli irányban megásott árkokba vonultunk, mert ott volt a legkisebb esélye annak, hogy eltalál bennünket egy bomba. Ezekből az árkokból figyeltük a repülőgépeket és a belőlük hulló bombákat. A Hárshegyi úton egészen másféle, absztrakt félelem kezdődött, ami mindent bizonytalanná tett. Miután a zsidókat kitelepítették, nem sokkal karácsony előtt a Nimród utcába, a Forbáth-villába költöztünk. (Már az oroszok kezén volt a körzet, amikor visszaérkezett az egyik koncentrációs táborból Forbáth, akinek az egész családja odaveszett. Nagyon hálás volt apámnak, hogy megmentette a nagy ládákba csomagolt holmijait.) A villában hat család élt együtt. Karácsony este éjféli misére elmentünk a szentföldi templom mintájára épített közeli katolikus templomba. Hazafelé tartva már erős géppisztolyropogást hallottunk a Hárs-hegy túlsó oldaláról. A németek fejvesztve, úttalan utakon menekültek. A légiriadók idején a villa pincéjébe vonultunk, három magyar katona is velünk várta, hogy megérkezzenek az oroszok. Nem voltak hajlandók civilbe átöltözni, de a fegyverüket széttörték, és otthagyták a bejárat előtt. Amikor megjöttek az oroszok, géppisztolysorozatot eresztettek a pinceajtóba, majd egy kézigránáttal szétrobbantották. Mindenkinek feltartott kézzel kellett előjönnie. A katonákat különválasztották, az ékszereket, órákat elszedték tőlünk. A villában a karácsonyfa mellett az asztal meg volt terítve süteménnyel. Előbb ennünk kellett belőle; így bizonyosodtak meg róla, hogy nem mérgezett, majd mindet fölzabálták. Ezek az orosz katonák viszonylag emberségesek voltak, imádták a gyerekeket, tangóharmonikáztak nekünk. A nők rettenetesen féltek tőlük, korommal kenték be magukat, hogy minél mocskosabbnak, csúnyábbnak látsszanak. Az egyik szobában egy Horthy-tiszt kihívóan csinos felesége lakott, aki annyira félt, hogy amikor egyik este az oroszok rengeteg bort szereztek és berúgtak, megkérte anyámékat, aludjanak a szobájában. Apámat, aki egy meglehetősen filigrán ember volt, akadálynak odafektették az ajtó elé egy matracra. Amikor az egyik katona benyitott, keresztülesett rajta. Iszonyú dühös lett, apám fejéhez nyomta a pisztolyát és fülénél fogva átrángatta a szobájukba. Rögtön kitört a hisztéria, nagyanyám kiszólt a bejárati ajtó előtt álló őrnek, hogy meg akarják ölni az apámat. Ezek a katonák valószínűleg ukránok lehettek, elég jól beszéltek németül, nagyanyámék pedig svábok voltak, így tudtak egymással beszélgetni. Anyámat és nagyanyámat azonnal megkedvelték, hálásak voltak nekik, mert varrtak nekik, és próbálták őket megszabadítani a tetvektől. Az őr belőtt a szobába az ajtó üvegén keresztül, majd megfogta a részeg katonatársát, kirángatta a ház elé, és úgy összerugdosta, hogy már anyámék kezdtek rimánkodni neki, hagyja abba. Két nap múlva bekötözve, kijózanodva jött az összerugdosott katona, aki a csoport parancsnoka volt, és a szemünk láttára kitüntette katonatársát, amiért megakadályozta a vérontást. Alig tudtuk visszafojtani a röhögésünket. Rengeteg szörnyűséget átéltünk azokban a hónapokban. Egyszer a szemem láttára lőtt homlokon egy németet egy orosz katona. Láttam, ahogy a halántékán bement, majd a másik oldalon kijött a golyó. Az orosz is kiborult, amikor a német tárcájában megtalálta a gyerekei fotóit. Másnap ő is meghalt, mert részegen kihajolt a kocsi ablakán és egy másik jármű levágta a fejét. Borzalmas látvány volt, a pufajkájába csomagolva hozták haza, a nagyapáméknak kellett eltemetniük.

Teljes riport:
http://www.hollosizsolt.hu/index.php?waction=f1_3